Charles Gati: Vesztett illúziók. Moszkva, Washington, Budapest és az 1956-os magyar forradalom. Osiris Kiadó, Budapest 2006.

Charles Gáti Vesztett illúziók címû kötete az egyik legfigyelemreméltóbb azok közül, amelyek az 1956-os magyar forradalomról az ötvenéves évforduló kapcsán megjelentek, elsõsorban nem amiatt, mert új kutatási eredményekre támaszkodna, hanem sokkal inkább az események újszerû megközelítése és értelmezése kapcsán. Az 1956-ban az Amerikai Egyesült Államokba emigrált , és ott egyetemi oktatói karriert befutott szerzõ a szabadságharc mítoszaitól és romantikájától megfosztott, elfogulatlanságra törekedõ gondolatmenete négy kérdéskörre fókuszálva vizsgálja az eseményeket:

1. Nagy Imre és segítõi, elvbarátai szerepe a forradalom elõtt és alatt

2. Az Amerikai Egyesült Államok szerepe a magyar események kapcsán

3. A Szovjetunió szerepe a forradalomban

4. A Nagy Imre-kormány, a Szabad Európa Rádió és a szovjet vezetés relációja 1956 õszén.

A könyv hangsúlyosabb elsõ része a forradalmi események elõzményeit tekinti át, különös tekintettel Nagy Imre pályfutására, személyes sorsára és politikai szerepére.

Nagy Imre

Az 1953-ban a Kreml budapesti emberévé, miniszterelnökké elõléptetett Nagy Imre igazi moszkovita volt, szovjet polgárháborús múlttal. Az 1930-as években a kommunista emigránsok megszokott életét élte Moszkvában, közismert mezõgazdasági szakemberként a Komintern Nemzetközi Mezõgazdasági Intézeténél dolgozott 1930-tól. A szovjet elvtársak a Lenin és Buharin nevével fémjelzett bolsevik ideológiát követõ teoretikusként ismerték meg, amolyan tudós emberként, aki egy mûködõ szocializmusmodell megvalósítását tekintette fõ céljának. Nagy Imre hitt a szocializmus eszméjében, de abban is, hogy a kapitalizmusból való átmenet fokozatosan fog bekövetkezni, ezért szûkebb szakterületén, a mezõgazdaságban pédául elítélte az erõszakos kollektivizálást és egyetértett a kistermelõ magángazdaságok idõleges fenntartásával.

A moszkvai emigráns kommunista életformához majdhogynem hozzátartozott a szovjet titkosrendõrséggel való együttmûködés is. Nagy Imre 1930-ban csatlakozott az OGPU-hoz, majd 1934-ben annak utódjához, az NKVD-hez. Ennek számos oka lehetett. Elképzelhetõ, hogy az informátori tevékenység vállalása volt a feltétele a Mezõgazdasági Intézet-beli munkájának, ahogy az is lehetséges, hogy Nagy megbízhatóságát próbálta bizonyítani, esetleg hazai politikai ellenfeleit semlegesíteni. Talán a letartóztatástól, a sztálini tisztogatástól való félelem is közrejátszott a lépésben.

A második világháború után a Vörös Hadsereg árnyékában megalakult magyar kormányban Nagy Imre a földmûvelési miniszteri, majd a belügyminiszteri posztot kapta, amely megfelelt a Kreml elképzeléseinek. Moszkvai szempontból ideális választásnak tûnt, hiszen megbízható kommunistának ismerték, nem volt zsidó származású és a buharinista fokozatosság általa képviselt elve megfelelt a szovjet taktikának, amely az 1945-1947 közötti látszatkoalíció fenntartásával igyekezett leplezni valódi szándékát: a kommunista egypártrendszer és a proletárdiktatúra kiépítését Magyarországon.

Nagy Imre személyét itthon nem fogadta kitörõ lelkesedés. A kommunista vezetés késõbb „négyes fogat”-nak nevezett tagjai, Rákosi Mátyás, Gerõ Ernõ, Révai József és Farkas Mihály egyenesen gyûlölték és igyekeztek hitelteleníteni személyét. Elmozdítani a belügyminiszeri posztról csak 1946 márciusában sikerült, ez azonban nem annyira Rákosiék belpolitikai térnyerése miatt következhetett be, hanem Nagy Imre moszkvai támogatóinak, elsõsorban Malenkovnak a pozícióvesztése és ezzel párhuzamosan a keményvonalas sztálinisták (Zsdanov és Szuszlov) térnyerése következtében. Mindazonáltal Nagy továbbra is a politikai élvonalba tartozott, az 1949-51 közötti másfél éves idõszakot leszámítva a Politikai Bizottság tagja volt. A mezõgazdasági kollektivizálásról alkotott véleménykülönbség miatt 1949-ben önkritikát gyakorolt, alávetette magát a többségi véleménynek. 1952-ben kinevezték begyûjtési miniszternek és ezzel rákényszerült, hogy az elveivel ellentétes politika alkalmazásának a felelõse legyen. Engedelmes maradt a párt által meghatározott irányvonalak tekintetében: nem volt ellenvetése sem a magyarországi németek háború utáni kollektív kitelepítésekor, sem az 1950-es évek eleji tisztogatások idején.

Az a tény, hogy a politikai szövetségesek nélküli Nagy Imre képes volt fegyelmezetten végrehajtani a párt utasításait, valószínûleg megmentette õt attól, hogy a sztálinista pártvezetés által rendezett egyik kirakatper bûnbakkjává váljon. Amikor 1951-52-ben Malenkov visszatért Moszkvába és úgy tûnt, sikeresen pályázik Sztálin utódjának szerepére, a még mindig kitûnõ moszkvai kapcsolatokkal rendelkezõ Nagy Imre pályája ismét felfelé kezdett ívelni. 1952 novemberében miniszterelnök-helyettessé választották, majd 1953 júniusábanm Magyarország miniszterelnöke lett. Utóbbi a szovjet Politbüro döntése volt, amely Sztálin halála után egy újfajta politikai irányvonalat készült megvalósítani csatlós államában, melynek biztosítékaként az önkritikára kényszerített Rákosit meghagyták a magyar testvérpárt, az MDP élén. A magyar pártapparátus azonban továbbra is Rákosit támogatta a Nagy Imre-féle új irányvonallal szemben és mindent megtettek az új szakasz akadályozása érdekében.

Miniszterelnökként Nagy Imre fontos gazdasági intézkedéseket foganatosított elsõsorban a lakossági fogyasztás növelése érdekében, miközben nem csökkent az állam szerepvállalása a gazdasági életben. A kormány termelõszövetkezeteket oszlatott fel, jelentõsen csökkentette a nehézipari beruházásokat, mûködési engedélyeket adott saját üzletek megnyitásához, részleges amnesztiát hirdetett. Az életszínvonal növekedett, 1954-ben elkezdõdött a politikai okokból elítélt személyek rehabilitációja. A miniszterelnök új politikai szövetségeseket is talált az értelmiségiek (írók, újságírók, egyetemi hallgatók), valamint a Hazafias Népfront köré tömörült másképp gondolkodók személyében. A Népfront elsõ kongresszusán, 1954. október 23-án elmondott beszédében Nagy Imre a polgári réteg és az értelmiség szerepét hangsúlyozta a szocializmus építésében. Ez a „nacionalista”, hazaszeretettõl fûtött, kommunista szlogenektõl és szófordulatoktól mentes beszéd lett az oka a miniszterelnök leváltásának, hiszen a felszólalás kapcsán „jobboldali elhajlással” vádolt Nagy Imre ezúttal megtagadta az önkritikát. Amikorra Moszkvában Hruscsov végleg gyõzedelmeskedett Malenkov fölött és a Szovjetunió elsõ embere lett, addigra Rákosiéknak sikerült elmozdítaniuk Nagy Imrét, akit megfosztottak nemcsak kormányzati és pártbeli, hanem akadémiai pozícióitól is.

A moszkvai elvtársak Magyarországgal kapcsolatos egyik legsúlyosabb tévedése az volt, hogy 1953-ban elõbb kineveztek egy támogatók nélküli miniszterelnököt, majd 1955 elején elmozdították anélkül, hogy eltüntették volna a nyilvánosság elõl. Ezzel mintegy predesztinálták arra, hogy alkalmatlansága ellenére a közelgõ forradalom vezérévé váljon.

Az Amerikai Egyesült Államok szerepe a magyar eseményekben

Az Amerikai Egyesült Államok Közép-Kelet-Európával kapcsolatos politikáját az 1945 utáni idõszakban két dolog határozta meg: a lassanként kibontakozó hidegháború és ennek kapcsán a szovjet-amerikai viszony alakulása és a belpolitika, vagyis a republikánus, illetve demokrata pártok aktuális hatalmi pozíciója.

A szabadság és a demokrácia védelmezõjének szerepében tetszelgõ USA hangoztatta ugyan a Kelet-Európa felszabadításának és a szovjethatalom visszaszorításának szükségességét hirdetõ republikánus jelszavakat, a kormányzat erejébõl azonban csak a Nemzetbiztonsági Hivatal titkos és reménytelen térségbeli akcióira tellett.

Magyarország a balkáni államokkal együtt a legalacsonyabb fontossági besorolást kapta a háború után a washingtoni kormányzattól, geostratégiai szempontból pedig jelentéktelennek számított. Ennek megfelelõen a CIA és elõdje, az OPC (Office of Policy Coordination) sem fektetett túl sok energiát a magyarországi ügynökhálózat létrehozásába, ahogyan arra sem törekedett, hogy az OPC Frank Wisner igazgató nevével fémjelzett programjának minden elemét –pszichológiai-, politikai-, gazdasági hadviselés (pl. politikai kiadványok terjesztése, ellenállási mozgalom és antikommunista csoportok támogatása, piaci manipuláció, valutaspekuláció, stb.) és közvetlen megelõzõ akciók (pl. szabotázs, hátországi bevetések elõkészítése, stb.) –bevessék Magyarországon.

Az OPC célja Magyarországon egy országos ellenállási mozgalom kialakításának elõsegítésére korlátozódott, amely keresztény alapokon, elsõsorban a kollektivizálást elutasító prasztság támogatásával jött volna létre. A hivatal a terv szempontjából kedvezõnek ítélte a magyarság általános elégedetlenségét, a kommunizmus zsigeri elutasítását, valamint a magyar kommunista párton belül terjedõ opportunizmust, ugyanakkor kedvezõtlen tényezõnek tekintette a politikai rendõrség hatalmát, mindenekelõtt azonban a szovjet Vörös Hadsereg jelenlétét az országban. A pszichológiai hadviselés jegyében a szervezet ügynökei egyrészt hólabdalevelekkel bíztatták a magyar fiatalokat az ország elhagyására, másrészt antikommunista kiadványokat (Magyar Kommunista, Magyar Jövõ, Búzakereszt, stb.) terjesztettek. Tervbe vették továbbá egy magyar munkaszolgálatos egység felállítását a CIA által pénzelt Magyar Nemzeti Bizottság vezetésével, amely mûveleteket hajtott volna végre a kommunista kormányzat ellen. Ebbõl a tervbõl végül nem lett semmi.

A CIA dolgát számos körülmény nehezítette. Elsõsorban az, hogy a Nyugatról küldött ügynökök nehezen juttottak be az országba, fõként 1955 után, amikor a semleges státuszt szerzett Ausztria –amely óvta pozícióját –fokozottabban kezdte ellenõrizni határait. A Magyarországon toborzott ügynököket a CIA megbízhatatlannak minõsítette, így 1956-ra az a helyzet állt elõ, hogy az amerikai hírszerzésnek, nem volt Nyugat-Európa egyetlen városában sem magyarul beszélõ ügynöke.

Az 1956-os magyar forradalom elõestéjén a CIA és az Amerikai Egyesült Államok egyetlen formában volt jelen Magyarországon: a Szabad Európa Rádió informatív, illetve propagandamûsorain keresztül.

A SZER-t még 1949-ben találta ki George Kennan, az amerikai Külügyminisztérium Politikai Tervezõrészlegének vezetõje, adását 1951-tõl négy évtizeden át sugározta Kelet-Európába, gyakorlatilag a nap huszonnégy órájában. Hírközlési elvei között nem kapott túl nagy hangsúlyt az objektivitás, mégis közkedveltté vált a kommunizmus szûntelen becsmérlése és egy szebb jövõ reményének állandó fenntartása miatt. A rádió kezdettõl fogva borotvaélen táncolt, hiszen gyakran túlzott reményeket keltõ, erõteljes propagandisztikus szólamok hangoztatása mellett kénytelen volt betartani azt az irányelvet, miszerint tartózkodnia kell bármilyen olyan akció bátorításától, amely a külföld fegyveres segítségében reménykedik.

A SZER tehát nem volt könnyû helyzetben, így számos hibát követett el. A rádió Magyar Osztályának szerkesztõi és mûsorvezetõi –tisztelet a kivételnek –nem alkottak pontos képet a Sztálin halála után kialakult világpolitikai helyzetrõl. Washingtonból csupán a Szovjetunióval való konfrontáció jelszavait halották meg és továbbították, pedig az amerikai külpolitika a desztalinizációs folyamatot látva már fontolóra vette a szovjetekkel való együttmûködés lehetõségét is. A diplomáciai lépésekben pedig egyre hangsúlyosabb szerepet kapott a szovjetekkel való versengés elsõsorban az el nem kötelezett országok támogatásáért. A zavart csak fokozta, hogy az Egyesült Államok a lehetõ legbonyolultabb politikai irányvonalat alkotta meg azzal, hogy egyidejûleg támogatta a kelet-európai népek felszabadítását, a titóizmust, illetve a kommunista rendszeren belüli reformokat. Eisenhower elnök sokáig habozott, nem azonosult egyértelmûen a felszabadítási politikával, inkább egyfajta konszenzusra próbált jutni Moszkvával, a konfrontáció retorikáját azonban továbbra is fenntartotta.

A SZER a desztalinizáció hatását is rosszul mérte fel, nem vette komolyan Titó nemzeti kommunizmusának a mozgalom egészére ható következményeit, nem tett különbséget sztálinizmus és titóizmus között, továbbá nem ismerte fel sem Nagy Imre szerepét, sem Eisenhower és Hruscsov 1955-ös genfi csúcstalálkozójának jelentõségét.

Az adások a magyar lapok cikkein kívül nyugati sajtójelentéseket is közöltek. Kedvelt témának számított a kommunista vezetõk éles bírálata, illetve Magyarországnak a szovjetek általi gazdasági kizsákmányolása. Mérsékelt engedmények kiharcolására ezek a mûsorok nem bíztattak, azt pedig végképp elvetették, hogy a magyarországi kommunizmusnak egyetlen alternatívája maradt: a megreformált kommunizmus. A Magyar Osztályon csak kevés olyan realista szerkesztõ dolgozott, akik józanul mérlegelték az ország lehetõségeit a „genfi szellem” fémjelezte új világpolitikai helyzet tükrében. Közülük Kovács Imre és Borbándi Gyula voltak a legjelentõsebbek, akik felmérték, hogy Magyarország számára a reformok útja az egyedül járható út, mert a Nyugat nem fog háborút indítani Kelet-Európa felszabadításáért. A müncheni Látóhatár címû folyóiratban megjelent esszéiket élesen támadták a Nyugatra menekült politikusok.

A háború utáni amerikai külpolitika tehát nem fogadta meg Walter Lippmann tanácsát, nem hangolta össze erõit és célkitûzéseit. A kelet-európai államok jövõjét pártpolitikai érdekeknek vetették alá, arra számítva, hogy a nagyszámú Európából emigrált választópolgár majd aszerint teszi le voksát a demokratákra, illetve a republikánusokra, hogy melyik oldal harcol elszántabban a kommunizmus visszaszorításáért. Eisenhower elnök célja elsõsorban a Republikánus Párt Joseph McCarthy szenátor vezetettejobbszárnyának a megnyugtatása, illetve a demokraták hatalomból való kiszorítása volt. Az USA aképp tartotta fenn a reményt saját állampolgáraiban és a SZER-en keresztül szerte Európában is, hogy a konfrontáció jelszavát hangoztatta, tényleges segítséget azonban nem nyújtott.

A Szovjetunió szerepe a forradalomban

A szovjet-magyar kapcsolatok Sztálin halála után gyökeresen megváltoztak. Ennek fõ oka a szovjet belpolitika volt. A moszkvai hatalmi harcok aktuális állása döntötte el, hogy ki kap bizalmat a magyarországi párt és végsõ soron az ország vezetésére. 1955-tõl egyfajta kapcsolatvesztés vált jellemzõvé a két ország viszonyára. A magyar politikai vezetést váratlanul érte a desztalinizációs folyamat megindulása, Hruscsov Sztálint leleplezõ beszéde az SZKP XX. Kongresszusán, a szovjet vezetõk belgrádi „Canossa-járása”, és nem utolsó sorban az osztrák államszerzõdés és ezzel párhuzamosan a Varsói Szerzõdés megkötése. A magyar vezetés csak találgatott a Kreml igényeit illetõen, mindazonáltal igyekezett túlteljesíteni ezeket. Így Nagy Imre esetében például nem elégedtek meg a leváltásával, hanem megfosztották minden tisztségétõl és kizárták a pártból.

Moszkvának több oka is volt arra, hogy leváltassa Nagy Imrét a miniszterelnöki pozíciójából. 1955-re a politikus az SZKP szemében igazi opportunista és jobboldali elhajló lett. Hruscsov féltette Magyarország szovjet szempontból stabil helyzetét, ezenkívül geopolitikai szempontok is vezérelték: félõ volt, hogy amennyiben az ország tovább halad a Nagy Imre-féle reformok útján, idõvel valamiféle szövetséget köt majd a szomszédos titóista Jugoszláviával és a semleges Ausztriával. Nagy Imre ellen szólt, hogy Kreml-beli szövetségesei eltûntek: Malenkov alulmaradt Hruscsovval szemben a hatalomért folytatott harcban, Beriját pedig kivégezték. Helyzetét nehezítette, hogy a Szovjetunió budapesti nagykövete, Jurij Andropov is nyíltan Rákosit támogatta.

Nagy Imre a leváltása után vált igazán az antisztálinista elit, fõként az értelmiség kiszemelt vezérévé, régi moszkovitából országszerte népszerû emberré, de továbbra is marxista-leninista maradt, a rendszert belülrõl megreformálni akaró kommunista. Még a zárt értelmiségi társaságok –az Írószövetség, a Petõfi Kör –is úgy ítélte meg, hogy a morális válságba jutott kommunista párt és az ország problémái megoldódnak, ha Nagy Imrét visszaveszik a hatalomba. A rendszer felszámolásának lehetõsége ekkor még nem merült fel.

1956 nyarára a szovjet-magyar viszony ismételten megváltozott. Úgy tûnt, Moszkva kész végleg megválni Rákositól. Ezt leginkább Jugoszlávia követelte, hiszen 1948-49-ben éppen a magyar pártvezetõ kárhoztatta a leghangosabban Titó elveit, ugyanakkor még mindig nem rehabilitálta a titóistaként 1949-ben koncepciós perben elítélt és kivégzett Rajk Lászlót. A szovjetek ezúttal a „zsidó kártyát” húzták elõ, mondván: a magyar pártot most már egy magyarnak (vagyis nem zsidónak) kell irányítania. Hogy ez mennyire bírt jelentõséggel, jól mutatja a tény, hogy Rákosi utóda végül a moszkovita, ugyancsak zsidó származású Gerõ Ernõ lett.

Nagy Imre ekkorra visszakerült a politikai köztudatba és a szovjet diplomácia látóterébe, amely részben szintén Titónak volt köszönhetõ, aki ragaszkodott Nagy rehabilitálásához, olyannyira, hogy ezt szabta feltételül a magyar pártvezetés fogadásának, amely belgrádi bocsánatkérõ útjára készült. 1956. október 13-án Nagy Imre újra a kommunista párt tagja lett.

Az 1956-os magyar forradalom

Az 1956-os drámai magyar események három szakaszra oszthatók:

1. A szembenállás szakasza 1956. október 23-án kezdõdött, amikor magyar fiatalok ezrei vonultak utcára, hogy kifejezzék szolidaritásukat a lengyelországi eseményekkel és Wladyslaw Gumulkával. A pártvezetés zavarodottságát jól mutatja, hogy a belügyminiszter elõbb betiltotta, majd engedélyezte a rendezvényt. A Kossuth térre összegyûlt tömeg Nagy Imrét kezdte követelni, ám amikor õ –a Politikai Bizottság két tagjának kérésére –megjelent, beszéde némi csalódottságot váltott ki. Az emberek már nem akartak elvtársak lenni. A Sztálin szobor ledöntése, Gerõ Ernõ rádióbeszédének kedvezõtlen fogadtatása, valamint az, hogy a Központi Vezetõség visszavette Nagy Imrét a Politikai Bizottságba, de Gerõt megtartotta a vezetésben, csak fokozta a zûrzavart. A kormányzat és az utca ellentétes célokra törekedett. A SZER kitartásra bíztatta a felkelõket, Nagy Imrére pedig iszonyatos szovjet nyomás nehezedett, hogy állítsa helyre a rendet. A forradalomnak ebben a szakaszában Nagy Imre még nem azonosult az utcai követelésekkel, azonban õ volt az egyetlen, aki ellenezte, hogy Gerõ Ernõ a szovjetek segítségéért folyamodjon. A spontán szervezõdõ felkelõ csoportok elõször csak meg akarták reformálni a rendszert, eredetileg nem az eszme ellen lázadtak, a „szocialista vívmányokat” nem kérdõjelezték meg. A kitört harcok és a szovjet katonai beavatkozás viszont radikalizálta õket. Ebben a szakaszban úgy tûnt, Hruscsov inkább hajlik a politikai megoldásra és egy lengyel, vagy jugoszláv megoldásban gondolkodik. A kitört forradalom leginkább az amerikai kormányzatot lepte meg. Eisenhower elnök és a Nemzetbiztonsági Tanács október 26-án is leginkább attól tartottak, hogy Moszkva esetleges túlzott reakciója a magyarországi eseményekre nagyobb háború kitörését eredményezheti.

2. Az összehangolódás szakaszában, október 27. és október 30. között a Nagy Imre-kormány óvatosan kezdte megvalósítani a felkelõk követeléseit. Elrendelte az általános tûzszünetet, megalakult az új, a nem kommunista Tildy Zoltánt és Király Bélát is magában foglaló kormány. Visszaállították a többpártrendszert, létrehozták a Nemzetõrséget. A szovjet kormány kinyilvánította azt a szándékát, hogy kivonja csapatait Budapestrõl. Nagy Imre –nemzeti szabadságot és függetlenséget tûzve zászlajára –végre élére állt a forradalomnak. Az SZKP KB Elnöksége október 31-én történelmi jelentõségû nyilatkozatot tett közzé a Pravdában arról, hogy a desztalinizáció elvét ki kell terjeszteni a szovjet tömb többi országára is, amely egyet jelentett azzal, hogy a szovjet vezetés a katonai helyett a politikai megoldást választotta. Az Amerikai Egyesült Államok vezetését ekkor már a kirobbant szuezi válság és az elnökválasztási kampány kötötte le, a szovjet nyilatkozatot nem tudták semmivel viszonozni. Az USA budapesti személyzete nem volt felkészült, ahogyan a CIA sem. A hírszerzés európai személyzete úgy ítélte meg, hogy a forradalom nélkülözi az egységes vezetést és Nagy Imre hiteltelenné vált. A miniszterelnököt a SZER is tovább szidalmazta. A megbékélés felé haladó forradalom szempontjából sajnálatos visszalépést jelentett az október 30-i Köztársaság téri vérengzés, amely végül hozzájárult ahhoz, hogy Hruscsov megváltoztassa döntését a magyarországi helyzet megoldásának módjáról.

3. Az együttmûködés szakaszában, október 31-tõl november 4-ig (a szovjet katonai közbelépésig) a kormány megtalálta a közös hangot a felkelõkkel, a Kreml pedig –megváltoztatva korábbi álláspontját –a katonai beavatkozás mellett döntött. A szovjet csapatok elhagyták ugyan Budapestet, a keleti határon azonban új csapatok érkeztek. A kormány kérése ellenére sem kapott külföldi támogatást, a szovjet vezetõk pedig elutasították a magasabb szintû tárgyalásokat. Az USA 1956. november 4. elõtt nem sürgette, hogy az ENSZ tûzze napirendre a magyar kérdést, november 4. után pedig ez a diplomáciai lépés már kizárólag a Szovjetunió defenzívába szorítását és a propagandalehetõség kihasználását szolgálta, mintsem Magyarország tényleges megsegítését.

Az 1956-os események ismertetése után Charles Gáti hosszasan keresi a választ arra a sokakat foglalkoztató, a történész-szakmát máig megosztó kérdésre, hogy vajon egy kedvezõbb történelmi konstellációban elképzelhetõ lett volna-e a magyar forradalom gyõzedelmes befejezése. Nincs szó a „mi lett volna, ha…” történelmietlen felvetésérõl, a szerzõ ehelyett azt elemzi, hogy a felkelés végül mely tényezõk és rossz döntések eredményeképp bukott el. Az 1956-ra kialakult politikai helyzeten –elsõsorban a szuezi válságra és az azt megelõzõ berlini blokádra kell itt gondolni –kívül a magyar forradalom három fontos tényezõ függvénye volt:

1. A Kreml birodalmi ösztönei, vagy a desztalinizáció jegyében cselekszik-e ?

A moszkvai vezetést sokan vádolták/vádolják azzal, hogy 1956 elõtt és után is pusztán ürügyet keresett egy kis lövöldözésre. Az igazság ennél sokkal összetettebb, annyi azonban biztosan állítható, hogy a Kreml eltérõen reagált a közép-kelet-európai válsághelyzetekre. Magyarország esetében a katonai beavatkozás mellett szólt a Vörös Hadsereg jelenléte és a semleges, de alapvetõen nyugati orientációjú Ausztria szomszédsága, ellene szólt viszont a desztalinizációs folyamat kibontakozása és a Titó vezette Jugoszláviával való kapcsolatfelvétel.

Az 1956-os lengyelországi eseményekbe a Vörös Hadsereg nem avatkozott be, a Kreml ekkor úgy ítélte meg, hogy számára fontosabb a szovjet rendszer fenntarthatósága a szovjet tömb szoros egybetartásának elvénél. Az, hogy Magyarországon nem így történt, több tényezõvel magyarázható. Lengyelország geostratégiai szempontból fontosabb volt a Szovjetunió számára, más jellegû volt a két nép történelmi kapcsolata, de befolyásoló tényezõnek számított Wladyslaw Gomulka határozott személyisége, aki Nagy Imrével ellentétben pontosan tudta, hogy mit csinál, kommunista elkötelezettségét és nemzeti érzéseit képes volt úgy összeegyeztetni, hogy a széles társadalmi rétegek támogatása mellett számíthatott a tekintélyes katolikus egyház, valamint a Szabad Európa Lengyel Osztályának osztatlan támogatására is.

1956 október 30-án az SZKP KB Elnöksége egyhangúan úgy döntött, hogy elvetik Magyarország katonai megszállásának lehetõségét, majd a döntést megváltoztatták és a forradalmat fegyverrel tiporták el. A döntés megváltoztatásában szerepet játszott, hogy a nyugati világot szemlátomást jobban érdekelte a szuezi válság, ugyanakkor a szovjet vezetés pontosan tisztában volt azzal, hogy a hangzatos jelszavak ellenére az Amerikai Egyesült Államok nem fog beavatkozni a magyarországi válság megoldásába. A kínai testvérpárt a politikai és a katonai megoldást egyaránt pártolta. Döntõ szempont volt a szovjetek számára Nagy Imre felocsúdása, aki október 30. után vált igazi forradalmárrá és hazafivá, amivel elvesztette Hruscsovnak a Köztársaság téri véres események miatt amúgy is megingott bizalmát. A zavart csak fokozta a két budapesti szovjet küldött, Mihail Szuszlov és Anasztasz Mikojan véleménykülönbsége, majd végleges szakítása, amely súlyos félreértésekhez vezetett. Az antisztálinista és a katonai beavatkozást elutasító Mikojan ugyanis magánemberként közölte Tildy Zoltánnal, hogy a Kreml elfogadná a többpártrendszer magyarországi bevezetésének gondolatát, amit Nagy Imre tényként jelentett be.

2. A felkelõk politikai érzéke és a magyar kormány alkalmassága

Gáti úgy véli, hogy a forradalmárok két tényezõ miatt veszítették el esélyüket a gyõzelemre. Egyrészt amiatt, mert nem ügyeltek kellõen arra, hogy a fölösleges erõszakot elkerüljék, másodsorban pedig a kormány idõhúzó magatartása miatt. Nagy Imre és köre túl sokáig halogatta a forradalommal való azonosságvállalást, amikor pedig végre megtette, már nem tudta kellõ erélyességgel irányítani az utca követeléseit.

A magyar kommunista vezetés politikai éleslátásának hiányáról tanúskodik, hogy egy alapvetõen reformkövetelésekkel fellépõ tömegdemonstrációt hagyott átcsapni egy döntõen rendszerellenes forradalomba. Egy „titóista” átalakulásnak megvolt a lehetõsége, de amikor a demonstrálók követeléseinek felolvasását a rádióban megtagadták, ezzel sikerült radikalizálni a tömeget. Nagy Imre szintén elszalasztotta az alkalmat egy erõszakmentes átalakulásra, hiszen sokáig nem hozta nyilvánosságra azokat a nézetkülönbségeket, amelyek közte és a pártvezetés között fennáltak. Hezitálása arról tanúskodik, hogy nem találta a középutat a felkelõk reményei és a Kreml félelmei között, nem ismerte fel a kompromisszumos megoldás lehetõségét, ami végsõ soron megvalósíthatta volna a forradalom eredeti, reformszocialista céljait.

3. Az Amerikai Egyesült Államok szerepe

Az amerikai kormány felelõssége az 1956-os magyarországi eseményekben vitathatatlan. Kezdeti szándékai ellenére Washington végül elvetette a titóizmus közép-kelet-európai terjedésének támogatását egyszerûen azért, mert ez politikai szempontból nem volt kifizetõdõ számára. Az USA és a Szabad Európa Rádió a radikális követelésik melletti kitartásra bíztatta a magyarokat, miközben Nagy Imre személyiségét, céljait és népszerûségét is figyelmen kívül hagyták. Végsõ soron az a paradox helyzet állt elõ, hogy a nyugati döntéshozók nem hittek egy élhetõbb kommunizmus létjogosultságában. 1956. október 27-én John Foster Dulles amerikai külügyminiszter azzal nyugtatta meg a Szovjetuniót, hogy jelezte: az Egyesült Államok Magyarországot még potenciálisan sem tekinti katonai szövetségesének.

Úgy tûnik, hogy az amerikai kormányzat túlságosan is hitt a szavak erejében, és nem fontolta meg, milyen diplomáciai lehetõségei vannak arra, hogy késleltesse, esetleg végleg elhárítsa a szovjet katonai beavatkozást.

Gáti végsõ következtetése tehát az, hogy az 1956-os magyar forradalom összes fõszereplõje illúziókba ringatta magát. A szovjet vezetés hitte, hogy kényszer alkalmazásával is élhetõvé lehet tenni egy államot, a magyarok saját hõsiességükben és kitartásukban bíztak, az amerikaiak pedig szavuk erejében. A felkelõk és nyugati támogatóik rendületlenül azt gondolták, hogy pusztán azért, mert igaz ügyért harcolnak, meghátrálásra kényszeríthetik az immár szuperhatalomnak számító Szovjetuniót.

A Vesztett Illúziók-ban Charles Gáti alapos levéltári és egyéb forráskutatások eredményeire támaszkodik, az eseményeket nem kronologikus sorrendben, hanem más-más nézõpontból párhuzamosan szemléli, miközben a részletkérdésekben nem tér el döntõen a már-már kanonizált nézetektõl. Az amerikai kormányzat szerepét a magyar forradalomban rendkívül kritikusan ítéli meg, ahogyan Nagy Imre személyiségét is, mindazonáltal az abszolút negatív fõszerepet õ is a szovjet döntéshozóknak és végrehajtóknak adja. Mûvét újszerû –olykor vitatható –alapkoncepció, végkövetkeztetés és elõadásmód jellemzi.

Spišák Monika

Letölthetõ PDF formátumban: Vesztett illúziók.pdf