† Engel Pál – C. Tóth Norbert: Itineraria regum et reginarum (1382 – 1438). (Subsidia ad historiam medii aevi Hungariae inquirendam 1) Budapest 2005.

Hiánypótló munka született – állapíthatjuk meg e könyv kézbevétele után. Talán többen legyintésre is emelik kezüket e manapság indokolatlanul sokat használt, néha már elcsépelt kifejezés láttán. Õket is meg kell nyugtatnom: Valóban!

C. Tóth Norbert – aki 1997 óta dolgozik a Magyar Tudományos Akadémia – Magyar Országos Levéltár Zsigmondkori Okmánytár Kutatócsoportjában, és így teljes joggal nevezhetõ a kor forrásanyagát kiválóan ismerõ kutatónak – elõszavából (7–15. p.) kiderül, hogy Engel Pál hívta fel a figyelmet mintegy fél évszázados mellõzöttség után az itineráriumra, mint a politika- és eseménytörténet megírásához nélkülözhetetlen segédletre, miután 1984-ben a Századok hasábjain megjelentette Hunyadi Jánosét azzal a nem titkolt szándékkal, hogy az addig kialakult áldatlan állapoton változtasson. Pedig az elsõ ilyen jellegû munka – melyet 1861-ben Ráth Károly készített el – még csaknem lépést tartott a kor német történetírásával. Engel Pál Zsigmond király vázlatos, valamint I. Károly király 1323-ig terjedõ itineráriumainak megjelentetésével úttörõ munkáját tovább folytatta, azonban I. Károly, I. Lajos és Zsigmond bõvített itineráriuma halála miatt sajnálatos módon kéziratban maradt. Ugyanakkor – és ez C. Tóth Norbert elõszavából is látszik – az 1990-es években sorra jelentek meg nem csak uralkodói, hanem fõúri itineráriumok is, aláhúzva e munka megjelenésének elodázhatatlanságát.

E könyvben Zsigmond király és császár (1387–1437) itineráriuma (55–159. p.) mellett feleségeinek, Mária királynõnek (1382–1395) és Borbála királynénak (1405–1438), valamint I. Lajos király özvegyének, Erzsébet királynénak (1382–1386) itineráriuma (35–53, 161–168 illetve 169–187. p.) is megjelenésre került. Ez utóbbiak elkészítése, valamint a kötet szerkesztése és mutatókkal való ellátása már C. Tóth Norbert nevéhez fûzõdik.

Az elõszóban pontos áttekintést olvashatunk az itineráriumkészítés munkafolyamatáról, melynek fõ problematikája a királyi pecséthasználatból eredeztethetõ. A fõ kérdés ugyanis az, hogy a királyi pecsétek alatt kelt oklevelek valóban jelentik-e egyúttal a királyi jelenlétet is. Korszakunkban az uralkodói okleveleket a kettõs függõpecséten, a nagypecséten kívül – melynek mellsõ lapját a fõkancellár õrizte, és amelyet egyszerû pecsétnek hívunk – még három pecséttel állíthattak ki. A tikos kancellária titkospecséttel, a királyi kápolnaispán középpecséttel, valamint a mindenkori fõkancellár a királyi különös jelenlét (specialis praesentia regia) bíróságának kiadványain saját magánpecsétjével hitelesített. A itinerárium készítõinek tehát az egyszerû-, illetve nagypecséttel, valamint a titkospecséttel hitelesített oklevelekre kellett koncentrálniuk, a kettõ közül is inkább az utóbbira, mely kevés kivételtõl eltekintve mindig megadja a király tartózkodási helyét. C. Tóth Norbert azonban kiemeli, ha ezeket összevetjük a nagypecsét „mozgásával”, rekonstruálhatóvá válnak a fõkancellárok itineráriumai is. Jóval könnyebb helyzetben volt a szerzõ a királynék esetében, hiszen Erzsébet királyné szinte csak gyûrûspecsétjét használta, és Borbála királyné is élete során csak egyfajta pecséttel hitelesített.

Az elõszó végén az itinerárium összeállításáról, „az anyaggyûjtés mikéntjérõl” olvashatunk. C. Tóth Norbert elsõként leszögezi: minden korábbi szerzõ ilyen jellegû munkáját figyelmen kívül hagyta a sokszor visszakereshetetlen adatok miatt. Zsigmond esetében Engel Pál kéziratának kiegészítését a Zsigmondkori Okmánytár 1995 – Engel kéziratának lezárása óta – megjelent kötetei, 1423 után pedig Altmann [Regesta imperii XI. Die Urkunden Kaiser Sigismunds (1410–1437). I–II, Innsbruck 1896–1900] regesztái alapján állította össze, kiegészítve ezen adatokat családi, illetve intézményi tematikájú okmánytárakból, valamint kiadatlan levéltári forrásokból származókkal. Ugyanakkor Mária királynõ és Erzsébet, valamint Borbála királynék itineráriumánál C. Tóth minden általuk kiadott oklevelet megtekintett, „így itineráriumaik szinte teljesnek mondhatók, levéltári források révén aligha bõvíthetõk jelenõs mértékben.” – írja. Zsigmond itineráriuma esetén az 1423-tól azonban elõfordulhatnak kiegészítések, melyek számára a szerzõ – számomra roppant szimpatikus módon – egy külön e-mail címet hozott létre, melyre a kutatók javító szándékú pótlásait várja.

Az itineráriumokhoz pontos mutatók tartoznak. A helynévmutatók esetében az egyes helyneveknél szerepel a mai hivatalos név, amennyiben ma nem Magyarországon található, a településnek az 1913-as helységnévtárban szereplõ neve. Ezenkívül oldalszám-hivatkozások helyett a tartózkodás dátuma kerül feltüntetésre, így a mutató nagyban elõsegíti a keltezetlen visszakereshetõséget is. Mária királynõ illetve Erzsébet és Borbála királynék itineráriumaiban a jegyzetapparátusban C. Tóth feltünteti a relátorokat és a kancelláriai bejegyzéseket is, melyekhez külön „Személynév- és kancelláriai jegyzet mutatókat” készített.

A kötet szemlátomást – és ezt Zsigmond személye tulajdonképpen meg is követeli – a nemzetközi tudományosságnak is készült, erre a helynévmutatóban már említett elv mellett a magyar nyelvû elõszó német fordítása is utal (16–25). Mivel manapság külföldön a történettudománynak is nyelve az angol, hasznos lett volna, ha a német elõszót egy angol fordítás is követi. Ezenkívül hiányolok a kötet végérõl térképmellékleteket, melyek nyilván segítették volna a használót egyes földrajzi nevek lokalizálásában, útvonalak rekonstruálásában.

Ezek természetesen semmit nem vonnak le a kötet azon értékeibõl, mellyel recenziómat kezdtem: hiánypótló munka, alapmû – legalábbis egy középkorász számára mindenképp.

Nemes Gábor

Letölthetõ PDF formátumban: Itineraria regum et reginarum.pdf