Dr. Csoma Lajos: Az elfelejtett forradalom: A hódmezõvásárhelyi Bethlen Gábor Általános Gimnázium igazgatójának, diákjainak részvétele az 1956-os forradalom és nemzeti felkelésben. Megyei Jogú Város Önkormányzata, Hódmezõvásárhely 2006.

Az 1956-os forradalom és szabadságharc 50. évfordulója alkalmából rengeteg, többségében hiánypótló munka született. Ez a könyv is ezt a célt szolgálja; egy korábban keletkezett helytörténeti munka tényanyagának kiegészítését, téves adatainak kiigazítását (Bálint László: 1956 Hódmezõvásárhelyen). Az elfelejtett forradalom valamelyest kiemelkedik a témában megírt többi szakirodalom közül, ugyanis szerzõje amellett, hogy korabeli „dokumentumok” alapján rekonstruálja az adott korszakot, saját maga is résztvevõje, alakítója volt az eseményeknek. Az olvasó párhuzamosan követheti a tényszerû-hiteles és a személyesen átélt történelem pillanatait. A könyv elõszavában Dr. Lázár János, Hódmezõvásárhely polgármestere a következõképpen jellemzi a szerzõt és könyvét: „Csoma Lajos nem történész, jogvégzett ember. Írásának fejezeteiben egymást váltják a kihallgatási jegyzõkönyvek, a személyes visszaemlékezések – az oral history elevenségével –, valamint a szerzõ által ésszerûen papírra vetett sorok, az események kommentárjai, és a történések szereplõinek a moralitás ernyõjén megképzõdõ jellemábrázolása.” Rövid, tömör, lényegretörõ elemzés ez; a könyv értékét, megírásának célját mutatja. Emellett számtalan, korábban még ismeretlen dokumentumok találhatóak meg benne, amelyek hozzájárulnak a hódmezõvásárhelyi események „fehér foltjainak betapasztásához”.

A könyv 379 oldala szabályos, logikusan felépített gondolatmenetet követ. Ez csak akkor derül ki, ha valaki elejétõl végig, a hivatkozásokat is tüzetesen átböngészve, végigolvassa. A „laikus” olvasó számára talán kicsit nehézkes lehet elsõre egy jogászember logikáját megérteni. Sokakban felmerülhet a kérdés, hogy milyen összefüggés van a könyv fõ fejezetei között. Erre hadd említsek egy példát! Az V. rész címe a következõ: Akiket labdarúgásra ítéltek: Gilicz István – a bethlenes diákok egyik fõ védnöke. Dr. Csoma Lajos egyértelmû választ adott erre könyvének bemutatóján: a focisták azért kerültek bele, mert õk segítették tanácsaikkal a diákokat, hogy a városban hol vannak azok a helyek, ahol nyugodtan szórhatják a röplapokat. Késõbb kitérek majd arra is, hogy valójában kik is voltak azok a futballisták.

A könyv felépítése a következõ: az Elõszó és a Bevezetés után nyolc, egymásra gondolatilag épülõ részre tagolódik. Ezután a hivatalos formáknak megfelelõen következik az Epilógus; Források, Irodalomjegyzék; Névmutató; Tartalomjegyzék; majd a Mellékletek és végül egy Függelék. Tehát a „fõszöveg” úgy száz egynéhány oldal, a többi részt a mellékletek és a függelék teszik ki. A mellékletek összefüggõ-gondolati viszonyban állnak a fõrésszel; a fõrészben pontos utalások találhatóak a melléklet egymás után következõ elemeire, amelyek magát a fõrész tematikáját követik. Megjegyezném azt, hogy a forrásoknál nincs mindig utalás a pontos dossziészámra, hanem néhol tartalmi ismertetõt találunk, néhol pedig csak utalást az adott intézményre, ahol a kutatások folytak.

Az elsõ rész egy általánosnak tûnõ rész, ugyanis a megtörtént eseményeket tárgyalja kronológiai sorrendben, október 6-tól egészen november 7-ig. Hangsúlyozom, hogy csak általánosnak tûnik, mert az egyértelmû vezérfonal a bethlenes diákok forradalmi tevékenysége, az események bemutatása a diákság szerepének szemszögébõl. Mégis általános, ugyanis az idõszak legfontosabb városi eseményeit is bemutatja; azokat, amelyek kétségtelen módon – a szerzõ véleménye szerint – hatottak az események alakítására. Jelentõsége mégis az, hogy a fõvárosi forradalom történéseibe ágyazva vizsgálja a városban történt dolgokat. A szerzõ célja bebizonyítani, hogy a törekvés, a forradalom kirobbanása a megyében kezdõdött. A szegedi egyetemista diákok megmozdulása, a MEFESZ megalakítása indította el a lavinát, amely azután az egész országra kiterjedt. Hódmezõvásárhelyre nézve pedig egészen új és meglepõ adatokat közöl. Az elsõ középiskolai diákparlament ugyanis október 19-én, a Bethlen Gábor Gimnáziumban ült össze, az egész országban a többi csak ezután következett. A forradalom elõzményei ezek az események, de elõzménynek tekinti még a szerzõ október 6-át is, a mártírok újratemetését. Véleményem szerint a könyv tematikájának megfelelõen elég az elõzményekrõl csak ennyit megemlíteni. Nem illeszkedne bele a rendszerbe az, ha az egész ötvenes évek politikája elemzésre kerülne. Ezért viszont elengedhetetlen, hogy az olvasó effajta elõismeretekkel is rendelkezzen. A szerzõ stílusára ebben a részben jellemzõ – de egyébként az egész mûvön végigvonul – az, hogy kérdéseket vet fel, amelyre azután, különbözõ bizonyítékokkal alátámasztva meg is adja a választ. A kérdéseket egyrészt önmagához is intézi, másrészt pedig az olvasó érdeklõdésének a felkeltését is szolgálják. A forradalmi napok eseményeinek a feldolgozása során súlypontok lelhetõek fel, amelyek fontosak és meghatározóak. Ezért nem mondható részletesnek az elemzés, viszont minden tekintetben elrugaszkodik a puszta eseményrekonstrukció talajáról. Nagysága abban rejlik, hogy a felszínen megtalált legfontosabb események mélyére hatol be és az eddigiektõl eltérõen, más szemszögbõl közelíti meg azokat. Ez a szemszög nagyrészt a személyes visszaemlékezés és átélés szemszöge. Sok helyen pontosítja a korábban már említett helytörténeti munkát, ugyanis a forradalomi részvételre való visszaemlékezés sokkal pontosabban idéz fel egy-egy idõpontot, mint bármelyik kihallgatási jegyzõkönyv. A még hitelesebb kommentár érdekében a korabeli újságok cikkeibõl és néhány tanúkihallgatási jegyzõkönyvbõl is szemezget Dr. Csoma Lajos. A vezérfonal azonban mindig ugyanaz marad, mégpedig a gimnáziumi diákok és tanáraik rendkívül fontos és meghatározó szerepvállalása az eseményekben. A kollégiumi beszélgetésektõl kezdve, a diákparlamenten, a koszorúzásokon át, egészen a nemzetõrségben való részvételig az országos eseményekkel egy vérkeringésben integrálta. Külön méltatásra kerül a gimnázium akkori igazgatójának, Gyáni Imrének a szerepvállalása. Tulajdonképpen a könyv írója, az egykori tanítvány emléket kíván állítani a kemény jellemû, szigorú fellépésû Gyáninak, aki vállalta a diákok vezetését.

A második rész tematikája hasonlít az elsõéhez. A bethlenes diákok még mindig a forradalom hatása alatt állnak címet viseli. Az események közlése tovább folytatódik, egészen 1957 júniusáig, hónaponkénti tárgyalásban. Ettõl még nem lesz „elnagyolt” a téma, ugyanis néhány meghatározó súlypontot szintén kiemel a szerzõ. Az egyik ilyen a december 10-i sortûz, melynek „története” újabb adatokkal bõvült. De errõl majd késõbb, hiszen e témának külön fejezetet szentel a szerzõ. A megtorlás kegyetlen idõszaka tárul az olvasó elé, amikor a gyáván elmenekült kommunisták visszatérnek és újra kezükbe veszik a hatalmat; amikor beindul a megtorlás gépezete és százak-ezrek ellen indítanak bírósági eljárásokat; amikor mindenki átértékeli magában az október-novemberi eseményeket és lelkiismerete szerint eldönti, hogy megtagadja, vagy továbbra is képviseli azt a szellemiséget. Az egykori üldözõk újra üldözõkké válnak és olyanokból lesz üldözött, akik ezt nem is sejtik elõre. Diákok és tanáraik is bekerülnek az újonnan megalakult hatalmi gépezet erõterébe és méltánytalan büntetéseket szenvednek el. A rendõrség fokozatosan megtalálja a „bûnösöket” a diákok közül is, akik talán nagyobb büntetést kapnak, mint ha börtönbe csuknák õket, ugyanis listára kerülnek, így érettségi vizsgájukat semmissé nyilvánítják, ami egyenlõ a teljes ellehetetlenítéssel. A tanárok egy része pedig nem folytathatja pedagógiai pályafutását. Olyan ponton lettek érintve ezáltal ezek az emberek, amely rendkívül fájdalmas és egész életükre kihat. Ebben a részben gyorsan pörögnek az események, tanúkihallgatási jegyzõkönyvek és újságcikk idézetek tömkelege váltja egymást. A szerzõ arra törekedett, hogy a hatalom oldaláról megnyilatkozó emberek véleményét tálalja az olvasó elé, majd azokat kategorikusan meg is cáfolja.

A harmadik részben a megtorlásról, rendõrségi vizsgálatok lefolyásáról és a nyomozásról van szó. Gyáni Imre igazgató és a diákok a rész fõszereplõi. Jogtalan eljárás alá estek mindannyian, ugyanis Gyánit közbiztonsági õrizetbe veszik, majd késõbb el is ítélik, a diákok pedig érettségi vizsgáik megsemmisítése révén elesnek a továbbtanulás lehetõségétõl. A szerzõ enyhítõ körülményként emeli ki azt, hogy Gyáni Imre már október 30-án „kilépett” a forradalmi eseményekbõl, azonban mégis eljárás alá került. Idézi a jegyzõkönyvek azon részét, amelyek olyan dolgokat említenek meg Gyáni Imre szerepével kapcsolatban, melyeket nem is õ követett el. Bûnként róják föl neki a Nemzeti Bizottság elnöki tisztjének elvállalását; vezércikk írását az október 28-án megjelent Vásárhelyi Nemzeti Újságban; követelési pontok összeírását; koszorúzás szervezését; diákparlament megalakítását; felvonulások engedélyezését; kommunista politikusok bankszámlájának zárolását. Az utolsóban egyáltalán nem volt szerepe, a többiben is csak közvetve. Mindent a nyakába varrtak, amit csak lehetett. A diákok bûne volt még többek között az is, hogy ledöntötték az Iván szobrot. A vád teljesen megalapozatlan, ugyanis ma már köztudott, hogy a VB akkori elnöke adta az utasítást a tûzoltóknak, hogy döntsék le a szobrot. Gyáni Imrét az Erdei István és társai perben ítélték el, mint III. rendû vádlottat.

A könyv negyedik része teljesen új tényeket közöl a december 10-i hódmezõvásárhelyi sortûzrõl és annak egyetlen áldozatáról, Gácsi Lászlóról. Egészen idáig nagyon kevés adat állt rendelkezésre, dr. Csoma Lajos kutatásai a Szegedi Katonai Ügyészség iratai között azonban nagyrészt árnyalták az eddigi hiányosságokat. Természetesen még így sem teljes a kép, maga a szerzõ is még rengeteg megválaszolatlan kérdésre keresné a választ. Az elsõ rész egyik fejezetében már tesz néhány említést a sortûzrõl. Ott nagyrészt az eddigi kutatás (Farkas Csaba) adatait közli, majd pedig a korabeli tudósító valótlan állításait elemzi és közli az olvasóval. Ebben részben már jobban elemélyed az események hátterébe; választ kapunk a december 10-i tüntetés szervezésének elõzményeirõl; a tüntetésen történtekrõl; Gácsi László, a szerencsétlen áldozat halálának körülményeirõl. Az elemzés rendkívül sokrétû, szemtanúk vallomásai és az akkori karhatalmisták tanúkihallgatási jegyzõkönyvei mellett, az orvosi jelentések is elemzésre kerülnek. A mellékletben külön orvos szakértõi boncolási jegyzõkönyv is szerepel, amely pontosan meghatározza a lövés irányát. Minden bizonnyal közelebb kerültünk egy lépéssel az igazsághoz, de még így is maradtak megválaszolatlan kérdések. Hány lövés dördült el aznap? Milyen irányból jött/ek a lövés/ek? Ki lõtt? Ez mind olyan kérdés, amely további kutatást igényel, viszont az eddig rendelkezésre álló iratok alapján ezekre nem lehet választ adni. A válaszok nagy része meghamisított, ugyanis a karhatalmisták célja az volt, hogy saját bõrüket mentsék. A tény az, hogy Gácsi László szerencsétlen áldozata az eseményeknek, tévesen jelölték meg õt rendbontóként, ezért jogosan állt ellen, amikor ki akarták õt emelni a tömegbõl. Ez lett a végzete. A vásárhelyi sortûz része a decemberi elején eldördült sortüzeknek, a hatalom erõdemonstrációjának a nép ellen.

A könyv ötödik része a vásárhelyi focistákról szól röviden. Hogy miért érdekes ez? Annak idején a városban mûködött a Dózsa labdarúgó csapata. Az lehetett tagja, aki egyenruhát öltött magára. Sokan azért tették meg ezt, mert imádták a sportot és másképp nem lett volna lehetõségük a labda iránti „szerelmüket” kifejezni. Egy labdarúgó külön kiemelésre is kerül, õ Gilicz István. Nagy karriert futott be, játszott a budapesti Honvédben és háromszor is magára ölthette a válogatott tízes számú mezét. Kiemelkedõ érdeme az, hogy ismeretsége révén több emberen is segített a megtorlás idõszakában, többek között diákokon is.

A hatodik részben négy forradalmi szereplõ életútjának ismertetésére kerül sor. Gyáni Imre, Kiss Pál, dr. Goldmann Istvánné dr. Schwarcz Erzsébet és Vízy Béla. Õk mindannyian hozzátettek valamit a vásárhelyi forradalom alakításához. Bálint László korábban megjelent munkájából leginkább Gyáni és Vízy szerepvállalása kerül elemzés alá, a másik kettõ személyre Csoma Lajos könyve hívja fel a figyelmet. Kiss Pál egykori vásárhelyi polgármester, majd tûzoltóparancsnok, tagja a Forradalmi Nemzeti Bizottságnak. A szerzõ olyan iratokra bukkant vele kapcsolatban, amelyek szerint a deportálások idején zsidókat bújtatott, majd munkát biztosított számukra, hogy elkerüljék az elhurcolást. Dr. Goldmann Istvánné dr. Schwarcz Erzsébet igazgatónõ pedig igaz tanúvallomásaival került a hatalom süllyesztõjébe. Vallott a Gyáni – Erdei – Szilágyi – Kiss ügyben, de olyanokat, amelyek a hatalom számára elfogadhatatlanok voltak.

A hetedik rész a személyes történelem egy kis szeletét villantja fel. A szerzõ, a róla készített titkosszolgálati iratokat hozza nyilvánosságra, amelyek ma is megtalálhatóak az Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltárában. Róla, mint a diákparlament egyik szervezõjérõl, majd a késõbb pedig a nemzetõrség oszlopos tagjáról készültek dossziék és ügynökjelentések. Ezekbõl egy-egy gondolatot kiragadva, az olvasó tanúja lehet a korszak, igazságot meghamisító kommentárjainak. Emellett ismertetésre kerül még néhány csattanós megjegyzés is az MSZMP Csongrád Megyei Bizottságának Archívumából is, a forradalommal kapcsolatban.

Az utolsó részben a hatalmi ágak összefonódása a téma. A szerzõ elemzi, hogyan alapozták meg a forradalmat követõen a hazugságra épített politikát. Többek között Csongrád megyei kommunisták is kitüntetéseket kaptak, az „ellenforradalom” alatt nyújtott tevékenységük miatt. Tûzparancsok kiadása, szovjet csapatokkal való kapcsolatfelvétel, mind-mind érdemnek számítottak az akkori hatalom értékrendszerében. Ez a rész összefoglaló jellegû, rövid elemzés, de lehetõséget ad arra az olvasónak, hogy megfogalmazza magában a forradalom és szabadságharc igaz történetét. Az epilógusban dr. Csoma Lajos fejet hajt a még élõ és már meghalt „bajtársai” elõtt. A könyv talán legszomorúbb része ez a kevesebb mint egy oldal. Kényes témát is feszeget benne, mert megnevezi azokat a diáktársait, akik nem bírták a megpróbáltatásokat és ügynökök lettek. Így mentesülhettek csak a felelõsségre vonás alól.

A könyv további része a mellékletekbõl és függelékbõl áll. A mellékletek újságcikkeket, korabeli fényképeket és személyes emlékeket tartalmaznak. Folyamatos utalás van a fõszövegben a mellékletekre. A függelék egy külön álló egység, de új kutatási alapot biztosít a késõbbi generációk számára. Erdei István és társainak tanúkihallgatási jegyzõkönyve, vádirata és ítélethirdetése található meg benne, hosszú oldalakon keresztül, az eredeti példány fénymásolata.

Összességében annyit lehet elmondani a könyvrõl, hogy rendkívül jól megszerkesztett, egyáltalán nem száraz, inkább érdekes-olvasmányos mû. Hiánypótló szerepén túllépve, nagyon pontosan rekonstruálja az eseményeket. Olyan munka, amely teljes, de egyben új kutatási alapot is képez. Figyelemfelkeltõ, néhol kicsit cinikus megfogalmazása minden érdeklõdõt magával vonzz és elgondolkodtat. Tudom ajánlani mindenkinek, aki a korszak igaz hátterét szeretné megismerni.

Bodrogi Károly

Letölthetõ PDF formátumban: Az elfelejtett forradalom.pdf