„Segédkönyvek a pincétõl a könyvespolcig”

Beszámoló „A történeti segédkönyvek kiadásának ügye” címmel megrendezett kerekasztal-beszélgetésrõl

Az Eötvös Collegium Történész Mûhelyének munkájaként megjelent (s ehelyütt már Karlinszky Balázs által bemutatott) Történeti emlékkönyvek repertóriuma ürügyén 2007. április 12-én, csütörtökön 16 órától került sor egy kerekasztal-beszélgetésre a Collegium nagyklubjában. A beszélgetés a segédkönyvek kiadásának aktuális kérdéseit próbálta körbejárni. Noha a délután fõvendége, Kosáry Domokos – egyéb elfoglaltsága miatt végül nem tudott jelen lenni –, a meghívottak névsora így is impozáns volt. Jelen voltak: Bak Borbála (EC, ELTE BTK), Gyurgyák János (Osiris Kiadó), Kubinyi András (MTA, ELTE BTK), Németh S. Katalin (MTA ITI), Pálffy Géza (MTA TTI), valamint Reisz T. Csaba (MOL, Cartofil Kiadó). A délután házigazdája Lakatos Bálint Eötvös collegista hallgató volt. Nyitó kérdését – hogyan definiálhatók a segédkönyvek és kézikönyvek? – Bak Borbálához intézte. Bak a segédkönyvet alapvetõen tudományos munkához szükséges adatokat, ismereteket, szabályokat közlõ munkaként, míg a kézikönyvet már igazolt, bizonyított eredményeket rendszerezett formában összefoglaló mûként definiálná. Hangsúlyozta azonban, hogy a két mûfaj között nem mindig húzhatók éles határvonalak. Pálffy Géza a kutató szemszögébõl vizsgálta a kérdést. Praktikus meghatározása szerint a kézikönyv az, amit a könyvespolcon tartunk, a segédkönyv pedig az, amit a pincében. Reisz T. Csaba hozzátette, hogy a segédkönyv terminus nem lehet dehonesztáló, hiszen nélkülözhetetlensége miatt éppen hogy közmegbecsülésnek kellene örvendenie. Mint könyvkiadó azt is kiemelte, hogy a „segédkönyv” ill. „kézikönyv” megnevezés kelendõbbé teszi a könyvet. Németh S. Katalin problémának tartotta, hogy sok könyvet azért minõsítenek kézikönyvnek, felsõoktatási tankönyvnek, hogy támogatást szerezzenek kiadásukhoz. Ezzel Gyurgyák János is teljesen egyetértett. Kubinyi András szerint a kategorizálás napjainkban egy parttalan, meddõ vita csupán, hiszen mind a segédkönyvek, mind a szakirodalom értékét csakis a belsõ tartalom adja. Mindkét könyvtípus a kutatás számára nyújtott hasznossága alapján válhat a történész szerszámosládájának részévé. Reisz T. Csaba szerint ugyanakkor van értelme a csoportosításnak. Bizonyos könyvtípusok segédkönyvvé válása miatt egyes kötetek besorolása ugyanis manapság egyre nehezebb. A segédkönyvek nyilvánvalóan nem tekinthetõk egy levéltári segédlettel, egy kronológiával, egy archontológiával egy csoportba illõnek.

A következõ témát Pálffy Géza dobta be. A tudományos szakirodalom az utóbbi évtizedekben követhetetlenül megnõtt, hozzáférhetõsége ezzel szemben korlátozott. Különös probléma ez a volt Habsburg-birodalom területén létrejött államok esetében, ahol az adott országban keletkezõ szakirodalom egy része szomszéd országok kutatása számára is releváns lehet. A beszélgetés résztvevõi arra az álláspontra jutottak, hogy a megjelent munkák áttekintését elsõsorban kurrens bibliográfiáknak kellene szolgálniuk, ilyenek azonban nem készülnek.

A szervezõk Gyurgyák Jánosnak is tartogattak egy testreszabott kérdést: érdemes-e még segédkönyvet papíralapon kiadni a digitalizálás korában? A kialakult vitát maga Gyurgyák végül azzal zárta, hogy a Guttenberg-galaxis veszélyben van, igényes szakkönyv az anyagi források elégtelensége és a digitalizálás elõretörése miatt egyre kevesebb jelenhet meg hagyományos formában. Ehhez kapcsolódóan került szóba a szerzõi jogok kérdése is. Reisz T. Csaba és Gyurgyák János szerint a jövõ nem túl bíztató, mi több, a tudományos könyvkiadás lassan egyértelmûen veszteséges, mivel a szûk piac, a magas forgalmazói jutalék és az állami támogatás hiánya nem teszi lehetõvé a költségek megtérülését – különösen ha a szerzõnek is akarunk honoráriumot fizetni… Ráadásul a szakkönyvek többségét a felhasználók nem is veszik meg, hanem könyvtárban vagy fénymásolatban használják. Pálffy Géza úgy vélte, hogy a nyugat-európai gyakorlat megoldást jelenthet, hiszen több országban a szakkönyvek egyáltalán nem, vagy csak ritkán kerülnek kereskedelmi forgalomba s a szerény keresletet figyelembe véve általában kis példányszámban nyomják ki azokat. Szintén problémát jelent, hogy egyre kevesebben vállalkoznak olyan csapatmunkára, amelynek eredménye egy újabb segédkönyv megjelenése lehet.

Németh S. Katalinhoz fordulva Lakatos Bálint megkérdezte, hogy irodalomtörténészként használhatónak tartja-e a nemrég megjelent Történeti emlékkönyvek repertóriumát. Németh S. Katalin hangsúlyozta, hogy a repertórium válogatási szempontjai túl szubjektívek voltak, fõleg a rokontudományok terén. A probléma megoldásaként az interdiszciplinaritást ajánlotta: a különbözõ tudományterületek szakértõinek együttmûködését, csapatmunkáját.

Bak Borbála egyetemi tanárként úgy látja: mûhelymunkát mindenekelõtt a közös lelkesedés és a kutatás öröme eredményez. Annak ellenére, hogy elkerülhetetlenek a nehézségek, ezeket épp ilyenkor, az egyetemen kell megtanulni kezelni. Egy jó, és sokak számára hasznos célért pedig érdemes vállalni az effajta kellemetlenségeket. A mûhelymunkában való részvétel okairól megoszlott a vendégek véleménye. Egyesek szerint erre a publikációs kényszer és a „jobban eladható” önéletrajz készteti a résztvevõket. Többen azonban úgy érezték, hogy manapság az ember könnyen talál teret publikációinak, ráadásul a korszellem sem kedvez a névtelen csapatmunkának. Kubinyi András még hozzáfûzte: a publikáláshoz nem elég a színvonalas munka, nagy szükség van jó kapcsolatrendszerre is. Gyurgyák János és Reisz T. Csaba szerint a kiadók ritkán kapnak igazán jó kéziratot. Jó cikkekre vágynak a tudományos folyóiratok is, tehát a színvonalas kéziratok publikálásának igenis lenne tere.

Összegezve tehát: a fiatal kutatók helyzete nehéz, de nem kilátástalan. Bak Borbála zárszavában ismételten felhívta a figyelmet a mûhelymunkák fontosságára, és arra, hogy a jó kutatómunka titka, hogy lelkesedéssel és optimistán végezzék.

Bojtos Anita – Nagy János