825 éves a hiteleshelyi írásbeliség - konferencia

Pécs, 2006. december 12.

A sajátos magyarországi jelenségnek számító, a közjegyzõi intézményhez hasonló funkcióban mûködõ hiteleshelyek kutatása a magyar történettudomány (szorosabban véve a magyar medievisztika) egyik jelentõs és fontos területe. Ezt Eckhart Ferenc elsõ világháború elõtti, majd Kumorovitz Lajos Bernát két világháború közötti munkái után az utóbbi évtizedekben megújuló érdeklõdés is fényesen bizonyítja. Ez inspirálhatta a szervezõket, Fedeles Tamást, a Pécsi Tudományegyetem (PTE) Közép- és Koraújkori Történeti Tanszékének adjunktusát és Bilkei Irént, a Zala Megyei Levéltár fõlevéltárosát, s ehhez kifejezetten „kapóra jött”, hogy „évfordulóról” van szó: 1181-ben kelt III. Béla király rendelkezése (a király elõtt lefolytatott ügyek írásba foglalása), illetve a legelsõ fönnmaradt kifejezetten hiteleshelyinek számító kiadvány (egy veszprémi káptalan által kiállított végrendelet). A konferencia végül széleskörû összefogás révén jött létre: a Pécsi Egyházmegye és az egyházmegye Egyháztörténeti Bizottsága, a PTE BTK Közép- és Koraújkori Történeti Tanszéke, valamint a konferenciának helyet biztosító MTA Pécsi Területi Bizottsága támogatta a rendezvényt. A témából adódóan természetesen az Árpád-kor kutatóinak elõadásain volt a hangsúly, de voltak kifejezetten késõközépkori, sõt koraújkori témájú elõadások is.

A tíz órakor kezdõdõ konferencia egy délelõtti, illetve egy délutáni ülésszakból állt. Mayer Mihály pécsi megyéspüspök úr rövid köszöntõje után az Érszegi Géza elnöklete alatt zajló délelõtti szekcióban a téma módszertani ill. kifejezetten Árpád-kori vonatkozásai voltak terítéken.

Elsõként Solymosi László, a Debreceni Egyetem (DE) és az Eötvös Loránd Tudományegyetem (ELTE) tanára, a téma egyik legavatottabb szakértõje a hiteleshely fogalmáról és kialakulásának folyamatáról tartott „az évforduló ürügyén” velõs, mégis élvezetes összefoglalást. Szólt a fennmaradt oklevelek megerõsítésének (chirographálás és megpecsételés) sajátos eseteirõl, és rámutatott az egyházi testületeknek a jogszolgáltatási eljárásokban kezdettõl fogva játszott lényeges szerepére, ami szervesen vezetett a hiteleshelyi funkció kiformálódásához.

Kõfalvi Tamás, a Szegedi Tudományegyetem (SZTE) adjunktusa forrástani és módszertani áttekintésében a fennmaradt középkori magyarországi hiteleshelyi kiadványok megoszlását, keletkezésük jogi hátterét és tényezõit, történettudományi hasznosításuk tipikus (egyház-, mûvelõdés- és jogtörténet) és egyedi (archontológia, genealógia, társadalom- és gazdaságtörténet) területeit vette számba.

Az ezt követõ három elõadás tulajdonképpen a mondottakat példázta. A hiteleshelyek kutatásának egyháztörténeti vonatkozásaira Körmendi Tamás, az ELTE BTK Történelem Segédtudományai Tanszék tanársegédje nyújtott példát, aki a jászói premontrei rendház korai történetének egyes adatait (tatárjárás elõtti és utáni évek, az állítólagos préposti pecsét és az 1310-es évek prépostjai) vette górcsõ alá a konvent hiteleshelyi tevékenységének emlékeibõl következtetve. Kurecskó Mihály (a Magyar Országos Levéltár munkatársa) és Kiss Gergely (adjunktus, PTE) ezzel szemben a hiteleshelyet mint írószervet mutatta be. Mindketten egy-egy testület – a nyitrai, illetve a székesfehérvári káptalan – korai periódusaiból fönnmaradt okleveles anyagát vizsgálták az igénybevevõk, az oklevéltípusok, és a megerõsítés módja szerint. A kissé száraz, bár imponálóan adat- és részletgazdag elõadások két testület összehasonlításának lehetõségét is kínálták a hallgatóság számára.

Az ebédszünet után a Font Márta elnökletével folytatódó délutáni program is egy összefoglaló elõadással indult. A távollévõ Koszta László (a SZTE docense) elõadását fölolvasásként hallhattunk. A cím szerint a 13–14. századi, valójában a 16. századig nyúló áttekintésében a székeskáptalanok mint testületek személyi összetételének és a hiteleshelyi tevékenységnek az összefüggéseit (formális és tényleges egyházkormányzati szerep, gazdasági erõ és mûveltségi szint, a világi és egyházi írásbeliség kibontakozása és egymásra hatása) próbálta megrajzolni. Elõadásából egy tényleges egyházkormányzati hatalommal (püspökválasztási joggal) nem rendelkezõ, ugyanakkor gazdaságilag erõs, szerepe, tudása miatt nagy tekintélynek számító, és egyben a világra és környezetére nyitott testület képe bontakozott ki.

Két további elõadás foglalkozott kifejezetten egy-egy hiteleshely XIV–XV. századi mûködésével. Dreska Gábor (tanársegéd, ELTE) a pannonhalmi bencés konvent 1353–1500 közti tevékenységének értékelésében különösen a fassiók, a bevallások (saját szóhasználatában: „felvallások”) formai jegyeivel, és keletkezésük, kiállításuk eljárásjogi hátterével foglalkozott, míg a pécsi káptalant bemutató Fedeles Tamás inkább a délelõtti elõadások mintájára, de azokhoz képest eltérõ hangsúlyokkal, az összehasonlítás eszközét is fölhasználva jellemezte a testület késõközépkori hiteleshelyi tevékenységét.

Ezektõl az elõadásoktól némileg elkülönült C. Tóth Norbert (a MOL és a Történettudományi Intézet munkatársa) kifejezetten politikatörténeti tárgyú elõadása Zsigmond király hiteleshelyekrõl szóló elveszett rendeletérõl. A kérdéssel már annak idején Eckhart is foglalkozott, az általa 1410 körülre datált királyi rendelkezést (hogy ti. birtokbeiktatáskor lehetõleg az ugyanabban a megyében található hiteleshely járjon el), C. Tóth újabb adatok alapján 1397 április–májusára helyezte, és Zsigmond valamint országnagyjai itineráriumának segítségével bizonyította, hogy a rendelet hátterében föltehetõleg a nagybírák ítélõmesterei álltak (ti. sem a nádor, sem az országbíró nincsenek a király mellett az adott idõszakban).

A konferenciát két, a kora újkorra kiterjedõ elõadás zárta le. Vekov Károly, a kolozsvári Babeº–Bolyai Tudományegyetem docense az erdélyi hiteleshelyek (a gyulafehérvári székeskáptalan és a kolozsmonostori konvent) Mohács utáni helyzetérõl, a reformáció hatásairól és a hiteleshelyi funkciók szekularizált keretek közötti továbbfolytatásáról nyújtott rövid összefoglalást. Ugyancsak a XVI. századi, Mohács utáni állapotokat elemezte Bilkei Irén a kapornaki és a zalavári bencés konventek tevékenységével kapcsolatban. A két elõadás meggyõzõen bizonyította, hogy a hiteleshelyek mint a hivatalos írásbeliség letéteményesei a megváltozott világ keretei közt is megõrizték jelentõségüket.

A konferencia több szempontból is tanulságos volt. Az egyes hiteleshelyek bemutatásából jól kiviláglott, hogy az idõk folyamán lényegében mindenütt ugyanazokkal a jelenségekkel találkozunk. Ugyanakkor ez a konferencia jól tükrözte azt, hogy a kutatás a mai napig szétforgácsolt, hiányoznak az összehasonlító, az egyes intézmények közti különbségeket is föltáró nagyszabású, átfogó elemzések. (Vajon csak akkor reménykedhetünk ebben, ha az összes hiteleshelyet egyenként földolgozzák?) A hasonló fölépítésû elõadások szövegében, a kivetített oszlop- és kördiagramok közepette, melyek a hiteleshelyi kiadványok megoszlásait mutatták be különbözõ szempontokból, néhol elsikkadni látszott a lényeg, a vizsgálódás miértje, a téma nagyobb történelmi perspektívába ágyazása. Jól kiütközött néhány alapvetõ probléma is. (Több elõadás érintette például a vonzáskörzet problémáját, és az egyes elõadók nem értettek egyet abban, mit is tekintsünk vonzáskörzetnek: azt a térséget, ahonnan a kérvényezõk jönnek, vagy azt, ahová a káptalani tanúk kiszállnak?)

Egy ilyen manapság nem túl széles közönséget vonzó, de mégis alapvetõ fontosságú tematikus konferencia megrendezését mindig nagy örömmel kell fogadnunk. Köszönet illeti tehát a szervezõket és a támogatókat, mert az ilyen alkalmak nagyban elõsegíthetik nemcsak a tudományos kapcsolattartást és információcserét, de a problémák, a tisztázatlan kérdések fölvetésével jelentõsen hozzájárulhatnak azok mielõbbi megoldásához is. A zárszó végén elhangzott az ígéret, hogy a konferenciaelõadások a szervezõk további erõfeszítései révén hamarosan kötetben is meg fognak jelenni. Bizalommal és érdeklõdéssel várjuk!

Lakatos Bálint